…Isten népét még mindig várja a szombat-napi nyugalom. A teremtéskor Isten befejezte a munkáját és utána megpihent. Ezért aki belép Isten nyugalmába, az is abbahagyja a saját munkáját (saját erőfeszítéseit), és megpihen utána. Tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik, hogy beléphessünk abba a nyugalomba!
Zsidók 4:9-11
Nemrégiben meglátogattam egy rég nem látott ismerős házaspárt és egy rövid időre alkalmam volt vendégszeretetüket és nagylelkűségüket élvezni. Egyszerű dolgokkal töltöttük el az időt, sétáltunk a Dunánál, finom kajákat főztünk és ettünk, vagy pedig csak beszélgettünk.
Beszélgetés közben kiderült, hogy a férj kb. 10 évig küszködött asztmával. Akár csekély fizikai megerőltetés is könnyen kiválthatta a asztmás rohamokat, olyannyira hogy alig tudott lélegezni és teljesen kimerültnek érezte magát. Próbálkozott asztma ellenes szerekkel, de ezek zavaró mellékhatásokkal jártak, például ingerlékeny és indulatos lett tőlük. Mindez megnehezítette a mindennapjait és olykor a családja életét is.
Idővel úgy döntött, hogy nem használ többé szteroidokat, hanem inkább Istenre bízza gyógyulását. Mondanom sem kell, hogy mennyire ijesztőek lehettek az egyelőre meg nem szűnő asztmarohamok, hiszen ilyenkor nem tudott rendesen lélegezni. Ő erre úgy reagált, hogy abbahagyta amit éppen csinált és Jézushoz fordult ezekkel a szavakkal: „Bízom benned, Uram.” Ezt tette minden egyes alkalommal.
Szóval bízott az Úrban még akkor is, amikor nem volt benne biztos, hogy megéri-e a következő lélegzetvételt: de szerintem valahogyan tudta, hogy megéri. Mégpedig azért tudta, mert hitt Isten Igéjének, amely szerint az Ő sebeivel már meggyógyult, a gyógyulás már az övé volt, függetlenül attól, hogy hogy érezte magát. A hit az ami tetszik Istennek, és ez az igazi hit: amikor hiszünk Isten szavának, függetlenül attól, hogy hogy érezzük magunkat.
Sokszor előfordulhat, hogy nem érezzük magunkat túl jól, de nem kell az érzéseinket követnünk; mindig van választásunk. Én mostanában ezt az aggódással kapcsolatban tapasztaltam, amire olykor hajlamos vagyok. Még akkor is, ha érzem, hogy kezd összeszorulni a gyomrom az aggodalomtól, azt mondhatom az Úrnak: „Nem számít, hogy mit érzek, békességem van, mert Te azt adtál nekem.” Aztán pedig átadom Neki azt a dolgot, amely aggasztana, mondván: „Neked adom, Te gondodoskodj erről, bízom Benned.”
Vissza az eredeti történethez, a jó hír az, hogy az ismerősöm egyáltalán nem fulladt meg, épp ellenkezőleg: mára teljesen kigyógyult az asztmából.
Szeretteimnek 