A XV. században, Nuremberg mellett egy kis faluban élt egy tizennyolc gyerekes család. Tizennyolc! Csupán ahhoz, hogy ételt tegyen az asztalra, az apának és családfőnek, aki foglalkozására nézve aranyműves volt, majdnem napi 18 órát kellett dolgoznia. Sőt ezen felül még alkalmi munkákat is kellett vállalnia.
Reménytelennek látszó helyzetük ellenére Albrecht Durer két legidősebb fiának nagy ambíciói voltak. Mindketten tanulni akartak, hogy kifejleszthessék képzőművészi tehetségüket. De azt is jól tudták, hogy apjuknak soha nem lenne elegendő pénze arra, hogy a nurembergi akadémián kitaníttathassa őket. A két testvér sokszor késő éjszakáig beszélgetett álmukról zsúfolt ágyukban. Végül úgy döntöttek, hogy egyességet kötnek, és hogy pénzfeldobással sorsot húznak. A vesztes dolgozik majd a közeli bányákban és keresetével fizeti testvére tanulmányait az akadémián. Mikor pedig a nyertes testvér befejezte a tanulást, akkor ő lesz a soros, hogy fizesse a másik testvér tanulmányait. Addigra az már talán alkotásaival is keres majd, vagy ha nem, akkor ő is dolgozhat a bányákban.
Vasárnap reggel, a templomból hazaérve, feldobták az érmét. Albrecht Durer nyert és ő kezdett Nurembergben tanulni. Albert pedig lement a veszélyes bányákba dolgozni és az elkövetkező négy év folyamán fizette testvére tanulmányait.
Albrecht munkája az akadémián majdnem azonnal szenzációt keltett. Rézkarcai, fametszetei és olajfestményei sokkal jobbak voltak, mint a professzorokéi, és mire tanulmányait befejezte, már elég szép összegeket kezdett keresni műveivel.
Mikor a fiatal művész visszatért falujába, a Durer család ünnepi vacsorát rendezett, hogy megünnepeljék Albrecht diadalmas hazajövetelét. Egy hosszú, emlékezetes, vacsora után, amelyet zene és nevetés kísért, Albrecht felállt tiszteletbeli helyéről az asztalfőn, hogy igyon szeretett testvére egészségére, akinek több éves áldozata lehetővé tette számára, hogy ambícióit kövesse. Záró szavai így szóltak:
– Most pedig, Albert, kedves testvérem, te jössz. Most eljött a te időd, hogy Nuremengbe menj és álmaid valóra válts! Ezúttal én fogok rólad gondoskodni.
Minden fej várakozással megtelve az asztal másik vége felé fordult, ahol Albert ült. Sápadt arcán könnyek csordultak végig, és fejét rázva, könnyei között ismételgette:
– Nem…,nem…,nem…,nem. – Albert végre felállt, miközben arcáról könnyeit letörölve halkan így szólt:
– Nem, testvérem, nem mehetek Nurembergbe. Nekem már túl késő. Nézd meg, hogy mit tett kezeimmel az a négy év a bányában! Minden ujjamban a csont legalább egyszer össze lett zúzva és mostanában az ízületi gyulladás miatt annyira fáj a jobb kezem, hogy még egy poharat sem tudok felemelni, hogy koccinthassak veled. Hogy is tudnék akkor finom vonalakat húzni a pergamenen vagy a vásznon tollal és ecsettel? Nem, testvér…számomra már túl késő.
Több mint 45O év telt el azóta. Mostanra a világ minden említésre méltó múzeumában ott függ Albrecht Durer több száz mesterművének némelyike: portrék, tollrajzok, festmények, faszén rajzok, fa- és rézmetszetek. Azonban az is nagyon valószínű, hogy te, a legtöbb emberhez hasonlóan, Albrecht Durernek csak egyetlen egy művét ismered. Sőt, az is könnyen előfordulhat, hogy ennek az egy műnek a másolata ott függ otthonod vagy irodád falán.
Mert egy nap, mély hálája kifejezéséül, Albrecht Durer lerajzolta testvére tönkretett kezeit, amint azokat összetette és ujjait az ég felé fordította. Ezt a bámulatos rajzot egyszerűen “Kezek”-nek nevezte el, de a világ rögtön nyílt szívvel fogadta nagy mesterművét és átnevezte a képet “Imádkozó kezek”-nek. Ha legközelebb látod ennek a megható alkotásnak másolatát, nézd meg közelebbről. Emlékeztessen arra, ha még egyáltalán kell erre emlékeztetni, hogy senki, de senki nem érheti el célját egyedül.
“A világ számára te csak egy ember vagy, de egy ember számára lehet, hogy te vagy a világ .”
– Ebony Mikle
Szeretteimnek 